[»»•..ˇ^ ä Ł€gđurväßß fäjĐaŁom, @ f飀Ł€m..ˇ^ •««]

Jobb félelemben élni, mint naívan hinni mindenben.....

(sajät..)

Hogyan is mondhatnám el azokat a dolgokat, amik fájdalmat, és boldogságot okozhatnának nekem. A legjobban úgy, ha hagyom magam lebegtetni az álomárral, ami néha egy nagy nagy sötét folyosó. Sötét gondolatok otthona, onnan jön a gyűlölet, ami egy végtelen hosszú folyosón húzódik végig, a végelláthatatlan elmúlást zárja be. Gyűlölet, elmúlás? Ezek mind csak szavak, gondolatok, titkok. A lelkünkben halhatatlan szellemként kísértenek.

A félelem kíséri angyalszárnyon, óv, néha még nagyon is. Egy óriási belső, mély falat vésve az érzelmek határára. Oda se ki, se be semmi nem jut el. Minden embert másmilyennek láttam eddig, de mára már megértettem, hogy az aki mindig jó: eltapossák, hogy az aki igazán szeret: elhagyják, és hogy az aki elmondja titkát: kinevetik. Perces kapcsolatok, másodperces elmúlásokkal, és így megy ez még sokáig, tudom, ez nem vezet sehova, de jobb így nekem is. Neki indulva félek, nagyon félek, de amint fény teríti be a szobát, már nem találnak maguk mellett. Azután eltelnek a napok lassan, cselekvésmentesen, gondolkodva.....és miről? Arról, hogy milyen érzelmekkel lettem gazdagabb,(vagy szegényebb?!). Jó érzéssel gondolok vissza a sötét, homályosuló képmaradványokra, és nem gondolhatok arra, hogy lesz-e folytatás, nem fájdíthatom a szívemet emiatt....:):( Itt a félelem nagyúr, de ha nem másodpercben, hanem percekben hinnék az nagyobb fájdalom lenne annál, mintha én lépnék, mielőtt újra kiábrándulnék egy eszményből. Egy emberből, akitől szép emlékeim lesznek, másodpercnyiek. Lehet, ha perceket adnék neki, olyan fájdalmat okozna, amivel tönkretenne..... köszönöm nem....maradnék a pillanatnyi másodperceim elmúlásával.....