Đ䣣äm
(saját..)
Egy játék csupán, mely végig a lelkemben játszik. Ahogy a szél megrebegteti a fűszállak húrjait. Ahogy gőz kiszökik egy ebéd előtti halk pillantásban. Végigkísér egészen az elmúlásig, ez a picinyke néma moraj. Csodálkozva érezzük, érdekes. Természetfelettinek érezzük minden lebbenését, a függönynek, ami kapcsolataink ablakát díszíti, mégis meglebben minden percben, és nem értjük. Hogy lehet dallama a csendnek? Hogyan lehet éneke a pillantásnak?! Hogyan lehet felülmúlhatatlansága a dalnak, amit a szívünk mesél?
Kérdezhetjük, hogyan tehetjük mégszebbé mindezt? Úgy, ha szeretünk. Ha szívünk dobog, és akkor érezzük magunkat szépnek, mikor belül ragyogunk. Mikor, érezzük, hogy valaki számára egyetlenegyek vagyunk.
Úgy ahogy a zongoraművész, vagy akár a futó..... a dal, a pálya végére ér. Lehet, hogy csak akkor éri majd a boldogság, mikor beteljesítette, és megalapozta a jövőjét. Ezt el kell fogadnia, a dallam elhalkul előbb-utóbb, csak rajtunk áll, hogy később visszatudjuk-e játszani még hangosabban, még tisztábban. Ha a dalomat megjegyzed, mindig ott leszek a szívedben, és akármi következzen is be a jövőben, tudnod kell, ha visszadúdolod dalomat, mindig a tiéd leszek..s, te az enyém... a dal, a MI dalunk!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése