Olyan régen írtam már ide, így gondoltam bejegyzek egy-két dolgot az elmúlt időkről az elmúlt pillanatokról, amiket már úgy érzem nem kaphatok vissza soha többé. Művem:

Fájdalom. Telnek a napok, az éjszakák és bűnös érzelmek suhannak át a függöny színjátszó fényeiben. Valami elmúlt rég. Valami egészen máshogy múlt el, ahogy el kellett volna múlnia, ez a teljes elmúlás nem volt rövid, se hosszú. Pont olyan pillanatnyi volt, mint egy bíztató szó, vagy egy hópihe landolása a tükörsima jégen. Legszívesebben magamba folytanám, csendben csepjeimet, de a gát néha oly nagy akadály. Nem mindegy, hogy vas vagy pehelytoll. Tollal írni sorsunkat nem igazi, álomnak tekintjük, és oly nehezen libbenük át a problémáink törzshelyén, meglehet ki se zökkenünk a helyünkről, egy helyben toporászunk, majd elmúlunk szépen, lassan, fájdalmakkal megtelt élettel. Ha vasat tartunk a tűzben, annyira felerősödik, hogy nem képes már ki se mutatni igazi érzelmeit. Kiölték már belőle. Senki nem érti meg, nem tudják mit érez, hiszen annyian áthajtottak rajta lassítás nélkül, annyian alázták már porba, hogy mikor sírnia kellene, akkor is olyan görcsösen tartja magát, hogy egy könny nem gördül le arcán. Pedig máskor már a tengerben vesztette bánatát, és könnyebb volt. Mikor viszont kitört megvédte magát és annyira önállóan hagyta volna ott azt az embert.... magabiztosan elvonult volna, elmúltnak tekintette volna, a szép perceket, és a gyűlölettel teli órákat. Sokszor viszont az ember se tudja, hogy mit hagyna ott, mikor bánná meg azt amit tesz. A vas és a toll is elpusztítható, és mikor megáll rögökön át haladó lépésein, megpihen. Lehet, hogy pillanatokon át, lehet örökre.....