"Milyen szép!" - gondolta - "Milyen kecses!"
Aztán lassan a többi állat is felfedezte.
- Milyen egyszerű! - mondta a páva
- Semmi szín, semmi különlegesség!
- Közönséges! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű
- Hát hogy néz ez ki?
"Mind ilyenek vagytok." - gondolta a farkas a fák közül -
"Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót."
A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.
- Ez meg micsoda? - fanyalgott a róka
- Semmi keresnivalója nincs itt.
- Csúnya! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.
A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy harmatcsepp hullott a földre.
"Hát nem látjátok, hogy fáj neki?" - gondolta a farkas - "Miért kell bántani?"
- Nem szeretem a virágot! - dörmögte a medve
- Tépjük ki! Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát
- Megszúrt! - Szóval még veszélyes is! - jegyezte meg a róka
- Ki kell irtani! A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbe taposta.
A többiek megtapsolták. A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében.
"Elpusztították, csak azért, mert más volt, mint ők!"
Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele. Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál...
Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.
Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének.
A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek.
A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében először, sírni kezdett.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése