[»»• €gy fiúróŁ..ˇ^ •««]

Egy emléket találtam meg a gépemen, akkor kezdtem el írni, amikor együtt voltam azzal akit annyira szerettem. A vége pedig itt, a blogomban olvasható is.

Olyan dolgokat írtam le naív fejjel, amit akkor még nem tudhattam, nem érezhettem. Túlságosan is megszerettem ahhoz, hogy észrevegyem, hogy átvág, hogy nem egyetlen vagyok és hogy nem is tiszták az érzelmei.

Tanultam ebből is :), ajánlom a ti figyelmetekbe is. Mert lehet, hogy egy dologról csak nagyon későn derül ki, hogy nem is olyan jó volt az életedbe, de akkor már tönkre vágtak.

(azért mertem már elolvasni a régi írásomat, mert már nem így érzek, ahogy leírtam még régen:))

€gy fiúróŁ..

($ajät)

Volt egy fiú ismerősöm, akit nagyon régen ismertem már, soha nem hittem volna, hogy egyszer is megcsókolhatom, átölelhetem. Aztán valahogy belegabalyodtam, azóta nem bírom elengedni vagyis, egyszer majdnem elvesztettem… hiányát akkor is megéreztem, nem bírtam ki, akkor sem nélküle. Nagyon féltem, hogy valamikor is meg tudom őt szeretni, hiszen más volt, másképp gondolkodott, másképp közeledett, mint mások. Nagyon sokan megbántottak már, attól féltem, hogy ő is ilyen lesz, nem mertem kinyitni a szívem neki!! Belátom, még most se vallom be magamnak, hogy szeretem, ha kérdezik, csak annyit mondok, hogy nem tudnám otthagyni. Ez is jelent valamit, nem? Lehet, hogy másoknak, nem sokat, de nekem szinte mindent. Mellette olyan más, mint eddig, tudom, hogy vele annyi csaj volt már, és tapasztaltabb is, mint én Nagyon szeretném, ha én lennék - amíg együtt vagyunk - az egyetlen lány, akivel szeretne lenni, és akivel sokáig együtt is akarna lenni. Nem egy a világunk, sok mindenben különbözünk, de szerintem, amit a szívünk sugall, annak kellene hinnünk.:)

És vége, vége már, nagyon hiányzik, minden pillanatban csakis rá gondolok, másra koncentrálni nem tudok….. egyszerűen még mindig szeretem, és nem tudom mi lesz, már rajta nem látnám, hogy akarna vmit is nah mind1.....

Ma lettünk volna fél évesek és egyszerűen nem tudom elfelejteni azt amit együtt átéltünk, lehet hogy nevetséges, de könnyeket csal szemembe gondolata, emléke. Neki nem vagyok már az élete része se, de mégis a remény még nem halt el belőlem, várom, várom, de közbe továbblépek. Elengedem, mert ha élete része kell, hogy legyek, majd egy napon visszatér és én akkor várni fogom. De nem búslakodok…. Mert azzal senki nem járna jól, csak élem az életemet, lehet fiúk nélkül, de ez sem zavar engem, hiszen felfoghatatlan ez az érzés amit itt belül érzek. Minden reggel olyan üresség fog el… megőrülök… érzem őt, látom őt.. de csak a levegőt próbálom markolászni, és magamhoz ölelni… a hideg levegőt….

Nem tudom, meddig lesz ez így, behunyom a szemem, és őt látom, ha meg vele beszélek, mintha nem is érdekelném… áll és csak néz, magamra erőltetem a mosolyt, csak ne nézzen sokáig rám, ne üljön sokáig mellettem… félek, nagyon félnék… hogy utána még jobban beleszeretnék. Senki nem értheti, hogy mit vesztettem el, csak ülök itt és írom a sorokat. Fel kéne, de nem tudom, fel kéne fognom, hogy ő már a nyárral tovaszállt. Október 12.-e van, és hideg, köd, elmúlás. Üresen ülök itt, próbálnék valamit csinálni, de nem megy. Ha leírtam ezt a pár sort, talán jobb lesz...:)