Több, mint 10éve lehetett már, mikor elkezdtem élni, úgy igazából. Fent voltam a parketten, és csak magamnak játszottam, másoknak pedig örömöt szereztem. Mindenki engem nézett, és amint megszólalt a zene, tudtam, hogy mit kell csinálnom, csak rázni, rázni, rázni. Azután már a taps se maradt el, az önfeledt könnyek, amik akkor csordultak végig az arcomon, mikor boldog volt az egész csapat. A bolondságok amiket minden alkalommal elkövettünk, igazi csapat voltunk, és akkor még hittem a folytatásban, mert tudtam, hogy nem állíthat meg minket senki, fejlődünk, és készültünk mindig a színpadra, hogy úgyra ott lehessünk a dobogó tetején. El is értük, azt amit szerettünk volna, kitartó munka volt benne, de akartuk. Fellépések sorozata, próbák sokasága, az új ismeretek, az önfeledt viháncolások, de emellett a magatartás, a fegyelem, és a küzdés. A reflektorfényben megmutathattuk azt, amit szeretünk, és amit tudunk. Felbecsülhetetlen volt az értéke, óriási kincs még most is. 
De a kincs mellett már csak emlék. A tánctermet kinőttük, a tornatermünkhöz már túl kevesen lennénk. Egy szempillantás alatt lett vége mindennek. Pillanatok alatt eltűntek az életemből, de a tánc ott maradt, de az elég? Egy ilyen csapatot nem találnék már soha, nem tudnám leírni, hogy milyenek is voltunk, csak az érzések vannak bennem. A boldogság mellett ott van a fájdalom is, felnőttünk? Szétrepültünk, üresen áll már a fészek, csak én megyek néha vissza, remélve, hogy újra átélem a 11évig tartó álmot, ami velem megtörtént, és amit már soha, senki nem vehet el tőlem. A fények elhalványultak, a taps és zene elhalkult, és csak a táncos maradt, aki elveszve keresi az utat vissza a parkettre......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése